Galéria (falu)

Egy falut és a benne élő maszáj közösséget látogatjuk meg. Brit önkéntes ajánlotta a kirándulást, aki mezőgazdasági projektek elindításában segít nekik. Jelenleg kávét, teát, kukoricát termesztenek, és méhészkednek. A kávéból és teából nem kávészemet, vagy a tealevelet értékesítik, hanem palántákat nevelnek, ezeket adják el termelőknek. A kukoricást gyerekek vigyázzák, botokkal, tőrökkel és kiabálással ijesztik el a majmokat, ha azoknak kukoricázni támadna kedvük. Az ültetvények szépek, gondozottak, s a megművelt földeken kívül is dús növénytakaró borít mindent. A föld olyan zsíros, hogy még az elvetett csapágygolyó is kikelne.

Találkozunk a maszáj csoport főnökével, több tagjával, és egy frissen végzett egyetemistával, akit a kormány a faluközösség mellé rendelt. Azon munkálkodnak, hogy növénytermelésből, állattenyésztésből, illetve később látgatók fogadásából tartsák el magukat. A befolyt összegeket közös alapba gyűjtik, és az idősek tanácsa megbeszélése alapján használják fel. Ebből iskoláztatják a közösség gyerekeit, illetve ha kár ér valakit, kisegítik. A vének közé 40 éves kor fölött lehet kerülni. Mivel aránylag sokan megérik a 100-110 éves kort, sokáig e tiszteletteljes grémium tagja lehet valaki.  Tizenhat éves koráig mindenki gyereknek számít, tizenhéttől negyvenig harcos – amikor törzsi háborúra került sor, ez a korosztály ment csatázni.

A főnököt mindenki irigyli feleségéért. A közösség keresztény, így csak egy jutott neki. Itt a jó feleség kicsit telt, jó kedvű, szépen énekel, és nagyszerűen főz. A nyugati magazinok címlapjairól mosolygó celebek nem rúgnának labdába. Ha valaki nősül, nemcsak az ara  családjának kell bebizonyítani, hogy képes a feleség és a gyerekek jól tartására, de a vének áldását is meg kell kapni a frigyre. Választani jól kell, mert ha már van gyerek, az idősek tanácsa senkit sem enged válni.

Afrikában a szociális háló, a jóléti társadalom egyik alapja általában hiányzik. Orvosért, mentőért, iskoláért (az elemi kivételével) fizetni kell. Tanzániában azonban létezik szociális segély. Nem is akármekkora. Bele sem fér a pénzes postás táskájába. Bankszámlára sem utalják, mert nehéz lenne kiráncigálni a bankjegykiadó-automatából a jól tejelő tehenet, amit az állam a szegény családoknak juttat. Ezek nem szikár szarvasmarhák, inkább az európai fajtákra hasonlítanak. Érzékenyebbek, tartásuk nagyobb odafigyelést, karámot is igényel, ugyanakkor napi 20 liter tejet adnak, amit tízezer Shillingért értékesítenek. Ha a tehén nőstény borjat ellik, úgy azt egy másik rászoruló családnak kell adományozni. A bikaborjút megtarthatják, amit két éves hizlalás után félmillió Shillingért adnak el húsmarhának. Nem vész kárba a trágya sem. Földbe ásott tartályban komposztálják, majd szétterítik. A folyamat során keletkező gázt összegyűjtik, ezzel főznek. Amúgy csak lehullott gallyakat szabad főzéshez használni, mert fát kivágni a talajerózió miatt tilos. Íme, a tehén száz százalékos visszaforgatása.

Keresztelőre is hivatalosak vagyunk. Az egyszerű, zsúfolásig telt templomban a falu apraja-nagyja. A szertartás szuahéli nyelven folyik. A prédikáció szüneteiben négy kórus énekel felváltva. Európai fülnek is ismerős népénekek hangjai zengnek, megfűszerezve afrikai ritmussal és dallamokkal. Azt mondják szerencsét hoztunk. Messziről jött fehér, meg sárga emberek a keresztelőn az úttalan utakon megközelíthető hegyi faluban Afrikában – sokáig fogják a fényképeket őrizni, és mutogatni a hitetlenkedőknek.