Zakatol a vonat Bécsből Budapest felé. Budapestről Bécsbe, vagy Bécsből Budapestre vonattal érkezni mindig megnyugtató. Erre vonatoztak száz és százhúsz éve a K und K tisztviselők, ha hivatalos ügyük a császárvárosba szólította őket. Ezen a vonalon jártak üzleti megbeszélésre a pesti udvari beszállítók. Utaztak erre urak, polgárok, katonák, értelmiségiek, mesteremberek, zsurnaliszták, kémek, detektívek, száműzöttek, menekülők, disszidensek. A vonat csak ingázott rendületlenül a két, egyre jobban eltávolodó város, világháborúk, forradalmak, francia, olasz, román, amerikai és szovjet hadsereg, határzár, határnyitás, szigorúság, enyhülés között.
Hegyeshalom.
Már nem kell útlevél.
Hazaértem.
Láttam Afrikát, s úgy érzem, értem mindazokat, akik oda mentek, és ott maradtak, vagy elmentek ugyan, de soha nem tudtak elszakadni az emlékeiktől. Mert erősebbek az ízek és a szagok. Mert vadabbak a növények és az állatok. Mert éget a nap, elmos a záporeső, és kiszárít a hegyekből lezúduló szél. Mert a fák roskadoznak a gyümölcsöktől, s fűszerillattal telik meg a levegő. Mert ott lakott az a néhány ősanya és ősapa, akiktől az egész emberiség származik.
Láttam Afrika gazdagságát és nyomorát.
De az árvaházak sötét szobáiban, vagy az iskolák egyszerű tantermeiben talán láttam felderengeni ennek az országnak, vagy ennek az egész kontinensnek a jövőjét.
Csak várni kell.
Miért is kellene elsietni?
Hiszen Afrika győzni fog újra.
Mindig.
Örökké.