Átszállást követően a svájci repülő áthúz az Alpok, majd a Dolomitok felett. A Giau csúcsát felismerem. Mintha el akarná érni a gép hasát, kinyújtott ujjakat formálva tör az ég felé. Néhányszor megküzdöttem már a hágóval, amely átvezet alatta. Ahogy az ember kerékpárral teker fel a tíz kilométer hosszú, tíz százalékos emelkedőn, minden egyes pedálfordulatnál alázatot és kitartást tanul. Most csalok. Percenként egy hektoliter kerozint elfüstölve hagyom magam mögött a hegyet.

 

Athén és az Égei Tenger után Egyiptom felett repülünk be Afrikába. Útvonalunk időnként párhuzamos a Nílussal – éles a határ, ami a folyó két oldalán húzódó zöld, élettel teli sávot elválasztja a sivatagtól. A Szahara végtelensége fölött órákig haladunk. Arra gondolok, hogy a repülés úttörői harmad ekkora sebességgel, földi irányítás, kiépített repülőterek és műholdas navigáció nélkül, öt-hat le- és felszállással tették meg ugyanezt az utat.

 

Az Egyenlítő felé közeledve, az esőerdők fölött sűrű pára takarja el a kilátást. Amikor kiérünk a zónából, már zöld szavanna terül el alattunk, s rövidesen megérkezünk Nairobiba. A földet érés előtt, kis magasságban már jól kivehetők a központot övező bódé-városrészek. Az utasok zöme leszáll, hogy kenyai szafari-túrára induljon. Néhányan tovább utazunk Tanzániába, Dar Es Saalam-ba. A repülőtéren várnak. A sofőr széles mosollyal köszönt, és biztosít arról, hogy jól fogom magam érezni, mert itt mindenki nagyon kedves. Beszélgetni kezdünk. Merre van Magyarország, mekkora, mennyien lakják, királyunk van-e, vagy miniszterelnökünk. Már nincs király, mondom, és a Die Presse kapóra jön, hogy ezt meg is erősítsem. Előhúzom, s a címlapfotót mutatom, amelyen kormányfőnk éppen a csőd elhárításán gondolkodik.

 

A szállóban az első nap döntő részét alvással töltöm. Kollégáim csak később érkeznek. Az Indiai Óceán partján vagyunk. Szép idő, napsütés, kék tenger, homokos part, buja növényzet, virágok a kertben. Teljes izolációban a külvilágtól. A bejáratot biztonsági emberek védik. A kijáratot is. Amerikai társam délután sétálna a tengerparton. Ahogy távolodik, az egyik őr megkéri, hogy jöjjön vissza. A szállóban német, francia, brit és dél-afrikai turisták. Senki nem megy sehova, és a tengerben nem fürdik senki. Az étteremben olasz ételt szolgálnak fel. Ásványvíz is van, Veneto tartományból. Következő este a szokásos havi partit rendezik az itt élő külföldieknek. Többségük az ENSZ-nél és hasonló szervezeteknél dolgozik. A DJ-t New Yorkból hozzák. A szobám szerencsére nem a mulatság helyszíne felé néz, és a légkondicionáló olyan hangos, mint egy Zetor, így elnyomja a vigasság hangjait. Az egyenletes zúgás mellett kitűnően lehet aludni. Nagyon várom, hogy hétfő reggel elinduljunk tíz órás buszos utunkra Arushába, ahol a városban lakunk és a helyiekkel dolgozzunk majd.